A betegség heveny lefolyású, azaz a tünetek megjelenését követően gyorsan lezajlik és általában a megbetegedett állat elpusztulásához vezet. A vírus agyvelőgyulladást okoz, ennek megfelelően a legtöbb esetben valamilyen idegrendszeri tünet kialakul a beteg állatban. A megbetegedett állat viselkedése alapján a veszettség ún. „dühöngő” és „csendes” formáját különböztetik meg. A dühöngő forma esetében három fázis különíthető el. Először a viselkedés megváltozása figyelhető meg: az állat félénk, tompult, étvágya változó, hangja rekedtté válik, és esetleg nyálzik. A dühöngési szakaszban fokozott ingerlékenység alakul ki, ilyenkor az állat támadásra hajlamos. Nyelési nehézségek alakulnak ki (az állat a nyelés fájdalmassága miatt nem képes inni, innen ered a víziszony elnevezés), majd idegbénulás miatt az állat nem tud nyelni, tekintete kancsal, állkapcsa lóg, nyála csorog. A végső, bénulásos szakaszban a törzs és a végtag izmai is megbénulnak, aminek következtében az állat elerőtlenedve elfekszik és néhány napon belül elhullik.
A csendes veszettség esetében elmaradnak a dühöngési tünetek és a támadó magatartás, a viselkedés megváltozására utaló tünetek közvetlenül a bénulásba mennek át.
Vadállatok esetében általánosságban elmondható, hogy a legfőbb tünet az embertől való ösztönös félelem elmaradása („megszelídül az állat”), ezért nem menekülnek el az ember elől, és a fajra, illetve az adott faj egészséges egyedére nem jellemző viselkedési formákat mutatnak (az őz kerítésnek rohan, a róka megtámadja akár a nagytestű háziállatokat is stb.).
Vadon élő állatokban, mint már említettük, legfőbb tünet az embertől való ösztönös félelem kiesése. A veszett róka nappal is aktív, szinte „keresi” az ember társaságát, hagyja magát megközelíteni, megfogni, megsimogatni. Sokkhatásra ez az állapot dühöngésbe válthat át. Sokszor kutyával verekszik össze vagy más háziállatot támad meg. Esetenként görcsrohamok figyelhetők meg (csillagvizsgáló fejtartás, állkapocs-csattogtatás). A megveszett állatok a zavart tudat következtében nagyobb távolságokra kóborolnak, mely során gyakran az autóutakon elgázolják őket.
Sokszor megfigyelhető, hogy tél végén illetve a nyár végi-őszi hónapokban megnő a veszettség esetek száma, ami a rókák életmódjával magyarázható. Tél végén, január-februárban van ugyanis a párzási időszakuk, amikor többet mozognak és több a verekedés, így nagyobb eséllyel adják tovább a fertőzést. Nyár végén pedig a fiatal rókafiak elhagyják a kotorékot, hogy saját életteret, territóriumot keressenek maguknak, és vándorlásuk során más egyedekkel kell megküzdeniük a területért, ami szintén a fertőzés átadásának gyakoriságát növeli.
Példaként néhány, bárki számára hozzáférhető videó a veszettségben megbetegedett róka viselkedéséről:
A lakott területeken vagy azok közelében élő rókákkal kapcsolatban meg kell említeni, hogy megszokják az emberi környezetet, ezért esetleg nem félnek az embertől, ami önmagában még nem jelenti azt, hogy veszettek lennének. Az egészséges róka azonban soha nem hagyja magát néhány méterre megközelíteni, illetve el lehet zavarni (például tapssal, kiáltással).
Az őzek, szarvasok nem menekülnek el az ember elől, zavartan viselkednek. Koordinálatlan lehet a mozgásuk, nem tudnak lábra állni vagy néhány lépés után elesnek, közben folyamatosan panaszos hangot adnak, néha fának, kerítésnek rohannak, embert is megtámadhatnak.
Alapelv, hogy a vadállatokkal a közvetlen kontaktust kerülni kell. Az egészséges vad fél az embertől és elmenekül, ellenkező esetben beteg, akár veszett is lehet. Minden rendellenesen viselkedő vadállat veszettségre gyanúsnak tekintendő. Ha ilyet észlelünk, a helyi hatósági állatorvost, a helyi vadászati hatóságot vagy vadásztársaságot kell értesíteni. Az erdőben, kirándulás során talált őzgidát vagy szarvasborjút nem szabad megfogni. Ezeknél az állatoknál normális viselkedés, hogy az anya a fiatal állatot a magas fűben „elfekteti” és rendszeresen visszajár etetni, illetve a távolból is folyamatosan figyeli. A gida vagy borjú tehát nem árva, nem kell megmenteni!
Kutyák esetében a lakásban tartott, nyugodt, kiképzett egyedeknél gyakoribb a csendes veszettség, míg a kertben tartott vagy kevésbé fegyelmezett egyedeknél gyakrabban jelentkezik a veszettség dühöngő formája. Kezdetben az állatok viselkedése lesz szokatlan, például nem ismerik meg a tulajdonosukat, tompulttá válnak, a gazdájukat vagy tárgyakat próbálnak nyalogatni, megijednek az erősebb hangoktól. Az izgalmi szakaszban nyugtalanul szaladgálnak, nem létező legyeket próbálnak elkapni, kitartóan rágják vagy vakarják a harapás helyét. Esetenként elkóborolnak, naponta akár 40 km-t is megtéve, közben az útjukba kerülő embereket, állatokat megtámadhatják és megharaphatják, ehetetlen tárgyakat, anyagokat fogyaszthatnak el (pl. szalma, föld). Fokozott nemi ingerlékenység alakulhat ki, a kutyák rekedt hangú ugatást-vonyítást hallatnak, később a bénulásos szakaszban az állkapocs lógása, nyálzás, réveteg tekintet, kancsalság, a nyelés fájdalmassága miatt „víziszony” figyelhető meg (víziszony alatt azt értjük, hogy az állat képtelen inni, sőt már a víz látványa is fájdalmas görcsöket vált ki). Ezek a tünetek néhány napig tartanak, majd bénulásos tünetek alakulnak ki és az állat elpusztul.
Macskákban általában a veszettség dühöngő formája alakul ki. A veszett macskákon kancsalság és nyálzás figyelhető meg, kutyákat és embert is megtámadhatnak, és a támadás során gyakran okoznak feji sebeket. Ezek különösen veszélyesek, hiszen mint az korábban említésre került, a betegség kialakulásának ideje függ a sérülés helyétől is.
Sertésekben fokozott izgatottság, rekedt röfögés, ideges turkálás, rendellenes fejtartás, tárgyakba harapás figyelhető meg, később bénulások alakulnak ki.
Kérődzőkben (szarvasmarhában, juhban, kecskében) kezdetben jellegtelen emésztési zavarok, felfúvódás, hasmenés, fokozott nemi ingerlékenység alakul ki. Később az izmok rángógörcse, rendellenes fej- és faroktartás, nyálzás, rekedt bőgés, merev tekintet, majd bénulás is társul a korábbi tünetekhez. Esetenként dühöngés, támadó magatartás is előfordul.
Lovakban a fertőződés helyén viszketegség alakul ki, az állatok izgatottak, patáikkal kapálnak, kólikás tüneteket mutatnak, gyakran ürítenek vizeletet. Egyes esetekben támadó magatartást mutatnak, más állatokban csendes veszettség alakul ki és bénulások jelentkeznek.
Baromfiban igen ritkán alakul ki a betegség, ilyenkor ijedősség, nyugtalanság, a tollak borzoltsága, majd támadó magatartás figyelhető meg.
Az előbbiektől teljesen elkülönítetten értelmezendő a denevérek veszettsége Európában. Az európai denevérekben az 1-es és 2-es denevér veszettség vírus fordul elő. Ezeket a vírusokat csak igen ritka esetekben mutatják ki denevértől eltérő fajokban, azaz tudnak megbetegedést okozni más emlősökben és emberben is, de a vírus átvitelének esélye a denevérről más fajokra kicsi (mindössze néhány esetet ír le a szakirodalom). Ezt egyrészt azért fontos tudni, mert a denevérekben veszettségmentesítési programra (vakcinázásra, felmérő vizsgálatokra stb.) nincs mód, ezért a denevérekben ennek a betegségnek a jelenlétével hosszú távon számolni kell, ezzel együtt kell és együtt is lehet élni.A denevérek jelenléte nem jelenti a veszettség fokozott kockázatát még egy lakóépületben sem, ha azt az alapvető szabályt betartjuk, hogy a denevéreket megfogni, bolygatni nem szabad (egyébként az ökoszisztéma rendkívül hasznos és sokszor veszélyeztetett tagjai és éppen ezért Magyarországon valamennyi fajuk természetvédelmi oltalom alatt áll). Aki nem nyúl denevérhez, az nem fogja elkapni a betegséget. Viszonylag kis számban ismertek halálos kimenetelű, denevérharapás által okozott veszettség megbetegedések Európában az elmúlt néhány évtizedből, de azt is érdemes megjegyezni, hogy az áldozatok jelentős része denevérkutató volt. Másrészt említést érdemel, hogy éppen azért, mert járványtanilag a denevérveszettség nem függ össze a húsevőkben előforduló urbánus illetve szilvatikus veszettséggel, a denevérveszettség jelenléte egy adott területen nem befolyásolja az ország járványügyi státuszát (a Nemzetközi Állatjárványügyi Hivatal –OIE- csak a klasszikus veszettségvírus okozta veszettséget tekinti veszettség esetnek).
A veszett denevérekben a tünetek sokszor jellegtelenek. Ritkán nappal aktívak és támadó magatartást mutatnak, jellemzően azonban inkább röpképtelenek, legyengültek, a befogott példányok étvágytalanok és esetleg izomgörcsöket (homorítás) mutatnak.
A földön talált denevéreket soha ne fogjuk meg puszta kézzel! Ilyen esetben a legjobb denevérek mentésére szakosodott egyesületet megkeresni. Magyarországon a denevérek valamennyi faja védett!
A denevérek jelenléte például a lakóépületek padlásán nem jelent fokozott kockázatot a lakókra nézve, amennyiben betartjuk azt az alapvető szabályt, hogy nem bolygatjuk az állatokat, és nem próbáljuk meg megfogni őket. A denevéreket téli szállásukon megbolygatni tilos! Ha egy kolónia kitelepítése mégis elkerülhetetlen, forduljunk denevérek mentésében jártas szakemberhez, szervezethez!